Címkék

2012. március 28., szerda

Távolság függvényében

Ezt a szösszenetet nem én írtam, ennek ellenére kirakom, mert jó és mert megkért rá az elkövető. Tessék csak lelkesen olvasni....


Távolság függvényében

A nap a hajnali horizonton ült. A város még álmodott. Az utcák néptelenek. Az utakon alig
jár egy-egy autó vagy busz. Minden csöndes, minden alszik.
Kivéve azt az embercsoportot akik egy betonszigeten álltak a város szélén, és karikás
szemüket sűrűn forgatva, feszülten figyelték vetélytársaikat, valamint a placc szélén lévő ajtókat..
Senki sem meri egy pillanatnál tovább pihentetni szemét, hiszen minden elszalasztott perccel,
minden elpislogott pillanat az ellenfeleket juttathatja előnyhöz. Körbejáró pillantásokkal mérik föl a
társaságot, keresik a megfelelő pozíciót. Itt egy nagydarab, kopasz, napszemüveges férfi áll.
Közeléből mindenki elhúzódik. Nincs egy súlycsoportban a többiekkel és ezt ő is nagyon jól
tudja.Mozdulatlanul áll, nem lehet megállapítani, hogy a szemüveg mögött alszik-e vagy a
pillanatra várva figyel, a pillanatra amikor minden elkezdődik. Amott egy ideges, harmincas éveiben
járó nyurga ipse mered a távolba, izzadó tenyerét nadrágjába törli és az ingzsebéből előhalászott
olcsó cigarettát próbálja meggyújtani, egy szál gyufával.Tenyerével védi a gyufa lángját, és
ügyetlenül a szájában tartott cigihez tartja. A láng megérinti az ujja végét, és ő, a hirtelen
fájdalomtól felszisszen, elmorzsol egy szitokszót az orra alatt és a leejtett gyufára pillant. Ez volt az
utolsó a dobozban. Körbenéz, reméli, hogy a többiek nem vették észre ezt a pillanatnyi
gyöngeséget ,majd -ellensúlyozásképp- szájából kikapja a csikket és dühödten a betonra vágja.
Felnéz és megvetően horkant egyet amikor észrevesz egy idős asszonyt aki az eligazító táblára
pislog fel vaksin, majd csuklójára pillant és arrébcsoszog. Egy kezdő. Vele könnyű lesz kibabrálni.
Közeledik a pillanat. Semmi sem utal erre csak a betonszigeten állók apró rezdülései. Egy
öreg erősebben szorítja sétabotját, egy nő picit feljebb tolja szemüvegét az orrán, egy hátizsákos
fickó kényelmesebb helyet keres a táskának, többen az órájukra pillantanak, valaki harákol egyet
majd kiköp, más csak áthelyezi súlypontját a pihentebb lábára.
Egy szisszenéssel felnyílnak az ajtók és elkezdődik a verseny, a harc. A csetepaté csöndesen
megy végbe, halk átkozódások, elnyomott fájdalomkiáltások, semmi több.Mindenki az ajtókban
tolong és legjobb tudását és minden erejét latba vetve próbál elsőként felérni az ajtók mögött álló
lépcsőkön. A botok és sétapálcák bordákon csattannak, vállak öklelik egymást erős kezek rántják
vissza az élen haladókat. Valakit egy súlyos kézitáska talál fejbe, és a sértett inkább arrébb áll az
ajtóból, feladva a versenyt. A vértelen pankráció lassan a végéhez ér. Akik az elsők között értek fel
a lépcsőn elfoglalják az őket megillető helyeket, a többiek pedig irigykedve állnak és mély sóhajjal
készülnek fel a hosszú útra amely előttük áll. Fejük fölött hangszórók szólalnak meg végleg lezárva
a versenyt:
„Üdvözöljük utasainkat, az első megálló a Móricz Zsigmond körtér.”

2012. március 24., szombat

Elmélkedések keresztúthoz, tőlem neked :-)

7. állomás, Jézus másodszor esik el a kereszttel.

Esett már, és tudja, hogy még fog is. Talán ebben a szituációban a legnehezebb felállni. Nem hajt már a kezdeti lendület, és a cél is messze még. És az a cél is milyen. Emberileg szinte lehetetlen akaraterőről és szeretetről tesz tanúságot. Mi magunkért sem vagyunk ennyire célratörőek, nemhogy másokért. Milyen jó lenne ennyire biztosnak lenni a Szeretetben, milyen jó lenne ha mi is meg tudnánk ezt tenni. Milyen jó, hogy nekünk legalább lehetőségünk van egy ilyen példát látnunk magunk előtt, mint Jézus. Sokaknak ez sem adatik meg. Hát ne pazaroljuk el a szeretete ajándékait, ne mondjunk le magunkról ha elesünk. Segítségül kérhetjük azt aki már felállt, az Istent.


13. állomás: Jézust leveszik a keresztről.

A Megváltó már nincs köztünk. Mi üldöztük ki a szeretetet az életünkből, immáron másodszor. Az a néhány tiszta, igazán tiszta szív, aki ezt végignézte, magába roskad. Máriának talán élete legnagyobb megpróbáltatása egy ilyen helyzetben nem elvesztenie a reményt. Hiszen szeretett fia testét tartja a kezében, nézi őt, az Istent, holtan, és nézi azokat akik oda juttatták. Tudja, hogy fiának azokért kellett meghalnia. Tudnánk mi egy ilyen helyzetben is bízni és azt mondani, “megérte” ? Nem hinném. Máriának ismét ki kellett mondania magában “Íme az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” Ezúttal nem egy olyan örömteli hírre kellett rábólintania, mint egy új élet, hanem a legfájdalmasabb érzést kellett elviselnie, amit egy anya csak érezhet. Isten számunkra kijelölt útja nehéz. Mégsem kér tőlünk semmi olyat, amit ő maga ne tett volna meg. Mégis az az út vezet az igazi, szeretetben való megdicsőülésre, ahogyan Máriát is megdicsőítette az Isten. Mária számára az egész élete volt a jutalom, hogy szolgálhatott, és épp ezért készült fel a szíve a még nagyobb öröm befogadására. Készítsük a szívünket mi is, legyünk engedelmesek a Szeretetnek, bíznunk kell benne annyira, amennyire Mária tudott bízni, a saját életénél is sokkal többet áldozni kész szívvel.

2012. március 18., vasárnap

A gondok kezdete

Ööö.. ez legalább 16os, de inkább 18as tartalom!

- Sajnálom, de az ön életére két napja lejárt a garancia. Látja? Itt! Elfelejtették lepecsételtetni a jótállást, s így csak a hét napos kötelező visszaváltás az érvényes, ami tegnap előtt lejárt - Mindezt olyan mosollyal az arcán közölte velem Segíthetek? Eszter, hogy legszívesebben sajtreszelővel rendeztem volna át a vigyorát. Nagy lyukon. Nem azt mondom, hogy utálom az efféle kirakatembereket, de hogyha égne, és nálam lenne egy pohár víz, meginnám. És most akkor mit kezdjek az életemmel? Tessék itt vagyok, lassan már tíz naposan. És fújódom fel! Ronda kövér hólyagcsíra leszek... Tisztán látszik, hogy inkompetens az egész élethez. Úgy értem, tessék, nézd csak meg ezt a génállományt... Röhely! Méghogy a második generációban jön elő a recesszív öröklődés... És pont engem kellett ezeknek összeörökíteniük. Hogy anyámat is ujjazná meg Rozsomák! Tisztán látszik: Sportolónak nyüzüge leszek, politikusnak túl egyenes. Popsztár nem leszek, a Valóvilág szintjére meg majdani neveltetésemből fakadóan nem leszek hajlandó lesüllyedni. Neeeem, nem tisztességre fognak nevelni, nehogy azt hidd. Kontraszelekció. Amekkora ribanc az anyám, olyan szűzies leszek én. Már most látom, micsoda pánik lesz, mire egyáltalán két kezére szűkíti az apajelöltek listáját.
Tiszta csalódás leszek anyámnak. Hörr..Még nem is mondta, de már itt cseng az őssejtemben a szava “Az én kicsi különleges fiam...” Na persze, pont mint a többi hétmilliárd... “Sokra viszed, meglásd!” Csak ha az új Empire State Building építkezésére hordom a téglát. Mert ott sok lesz...
Ejj de nekikeseredtem. Nem tehetek róla az ideg... A stressz és ez a folytonos teljesítménykényszer kikészít... Láttad egyáltalán az ütemtervet? Laza kilenc hónap alatt egy szaros sejtből kell kihozzak egy komplett embert? Hülyék ezek? Mit szívnak? Hát kínainak nézek én ki? Apám talán csíkszemű volt? Muterból kinézem, na de itt semmiféle utasítás nincsen sárga bőrre... Nem? Nem vgyok? Akkor meg ne kívánjanak tőlem embertelen teljesítményt! EU-s támogatás meg persze szar se. Mindent önerőből meg hitelből... De ideges lettem!  Kell egy slukk. ANYA!!!!! ANYA HA HALLASZ GYÚJTS MÁR RÁ!!!!!! De utálom, hogy nincsen szám.
Na jó, nézzük mink van még raktáron: 16 éves korától erősen kopaszodik. Mégis minek teremtett engem az Isten? Focilabdának a VB-re? Ilyen ambíciókkal, amit itt tudat alatt belémszugerálnak
ÁÁááááh ez az... Pálinka. Megvan a maga jó oldala, hogy még nem tudja hogy terhes....
Hehe.. Terhes.... Teher vagyok... Eddig húsz darab sejt, de teher... Kábé hatmilliószor férnék el egy mellimplantjában, és én vagyok a teher. Oszt majd szophatom a zacskóstejet... hiphip hurrá.
Ilyen szülői példa mellett egy darab roncs leszek, semmi több. Főleg ha ilyem mennyiségben dől ide be az alkohol meg ez a... mi a szar ez az anyag? Nemtom, de tetszik... Hű bazz, mióta vannak pónisejtek idebent? És miért lángolnak? De dögös.... Ja ne... Ne menj! NEEEEEE! Ürül az anyag... Adjál még anya! Hallod?!!? ADJÁL! Kell a póniigéret! Most! Nem figyelsz? Nem figyel....  Öreg hiba... Ezért hányni fogsz! 3 2 1...
Így ni! igen igen... Lepődj csak meg! Igen, ahogy sejted... Jövök. Egy szép új élet!

2012. március 13., kedd

Mese a szép lányról

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyon szép nő. Mint ha maga Aphrodité kecses ujjai rajzolták volna arcát, s a legnemesebb költő álmodta volna testét egy borgőzös tavaszi délután. Persze az efféle csodák nem maradnak sokáig felfedezetlenül. Hatalmas reklámcégek keresték fel egész Meseországból, fényt, csillogás és pénzt ígérve, csak azért, hogy az ő arcával hirdethessenek mindenfélét. És a nő persze belement az ajánlatokba. Hamar rájött, hogy még annál is sokkal többet ér, mint amit fizetnek neki, így saját céget alapított, hogy önnön termékeit hirdethesse. Nagyon jól ment neki az üzlet, bármihez nyúlt, az arannyá változott. Persze legtöbbet féltett kincséhez nyúlt, az arcához. Rettegett ugyanis, hogy egyszer elvesztheti annak szépségét, és odavész mindaz, ami a gazdagságban tartotta. Vigyázott is az arcára, óvta, ápolta. Mindenfelől boszorkányok jártak hozzá és vajákosok, különböző gyógykeneteket vittek neki, hogy fiatal maradhasson.  Az egyszarvúszőr-porból és csudavirág krémjéből készült méregdrága tinktúrákat Kínából hozatott masszázsmesterek kenhették csak fel az arcára, rajtuk kívül senki hozzá sem érhetett. Gondot sosem láthattál meseszép vonásain, hisz azok ráncossá teszi a homlokot. De mosolyogni sem mert soha, hisz az meg a szem alá vési a maga árkait. Általában elfátyolozva járt kelt az utcán, nehogy a napfény elirigyelje bőre tejalabástromságát. És mégis, hiába a fátyol meg a drága kence, az Időt csak nem sikerült távol tartania magától, pedig annyi pénze volt, hogy már unta is.

Egyik reggel a tükörben méregetve magát észrevett egy ígéretet. Méghozzá egy egészen apró ráncocska egészen apró kis ígéretét. Menten elájult. Mikor magához tért, ismét ellenőrizte, hogy nem csak az Álommanó űzött-e vele gonosz tréfát. De nem, az a kis árkocska a homlokán teljesen biztosan ott volt. Rögvest kéretett egy pohár vizet, hogy megnyugodhassék. Utána teletrombitáltatta az egész világot, hogy jöjjön mindaz, ki a szépséghez konyít valamit is, segítse őt ki nagy bajából, busás jutalom fejében persze. Jöttek is hetedhét országok legeldugottabb szögleteiből a kuruzslók, varázslók, kozmetikusok, szerencse lovagjai s mindenki, ha más nem azért, hogy közelről is láthassák a csodálatosan szép asszonyt. De megoldást egyikük sem talált az idő ellen. Szomorú időszak köszöntött be az úrhölgy rezidenciáján. Az Ablakokat behúzták, a függönyöket leeresztették, a pici réseket úgy bedeszkázták, hogy még egy icipici pókocska se juthasson be a palotába. A tökéletes szépség elmúlt, s ettől olyannyira megcsúnyultnak érezte magát, hogy nem akart rá tanúkat. Még a szeretve szeretett tükreit is összetörette mind.

Ez időben született egy pici lány, messze messze mindezektől a gondoktól. Egy kis faluban cseperedett, s a jó hegyi levegő, a sok tej, no meg szülei szeretete szikrázó szépséget kölcsönöztek neki. A lánykának hosszú dús haja volt, s akkora nagy szemei, hogy a mélyükben a lélek visszhangzott. A kicsi lány boldog-boldogtalanra mosolygott, szerette az állatokat, szeretett szaladgálni a réten, és nagyon, de nagyon szerette nézegetni magát a patakocska vizében. Körülvéve a szép világgal egy kis díszecskének érezte magát Természet Anya koronáján. Aki csak ránézett a pici lányra, rögvest elszállt a rossz kedve, s akarata ellenére mosolyognia kellett, hiszen a lány szépsége a kisugárzásából fakadt, ami a körülötte lévőket is igazán széppé tehette egy röpke időre.
Híre is kelt hamar ennek a tündérleánykának, szájról szájra adták szépségét, de csak olyan természetesen, mint az időjárást. Nem kellett sok, hogy a hír bejusson még az eldeszkázott házba is, hol a Hölgy egyre csak elveszettnek hitt szépségét siratta.  Mikor meghallott, hogy valaki akár még nála is szebb lehet, hatalmas féltékenység markolt a szívébe. Hívatta főfő varázslóját, s megbízta, hogy varázsolja csúnyává, nagyon nagyon csúnyává az ismeretlen leánykát. A varázsló azonban erre nem volt képes. Azt mondta, hogy amiképp szépséget sem varázsolhat a hideg szívű nő arcára, úgy csúnyává sem tudja tenni a széplelkű leányt. Ekkor történt meg először, hogy azon a szépséges arcon érzelmek tűntek fel. Méghozzá a hiszti. A szomorú hölgy sírt, toporzékolt, elkergette a varázslóját. Három napon és éjen át gondolkodott, hogy mit tehetne mégis a fiatal lányka szépsége ellenében. Szörnyű megoldás született végül fejében. Ismét hívatta a varázslóját, bezárkóztak egy sötét kamrába, s ott merte csak megkérdezni a varázslót: Képes-e arra, hogy a kislány csúnyának lássa magát. Hiszen akkor nem lesz igazából csúnya, csak ő fogja azt hinni. A mágus elszörnyülködött az ötlet hallatán. De azt el kellett ismernie, hogy elméletileg lehetséges a dolog. De ő nem hajlandó megtenni semmi körülmények közt. Ekkor a bús szépség rátámadt. Megfenyegette, hogy többet nem ad neki enni, mehet máshova dolgozni meg lakni. Emlékeztette a kötelességeire, amiket meg kell tennie munkavállalóként. És persze nem minden feladat van az ember ínyére. Sajnos a varázsló is pontosan tudta, hogy bárhol másutt keresne is megélhetést, az csak rosszabb lehet, mint amiben itt része van. Így hát összeszorított fogakkal, heves ellenzés közepette de végrehajtotta a varázslatot.

Másnap reggel felkelt a kislány, mint minden nap. Vidáman ugrándozva ment reggelizni, megpuszilta apukáját, megpuszilta anyukáját, megsimogatta a cicát, kiment adott egy kis szénácskát a tehénnek, majd elindult iskolába. Szokása szerint korábban indult, hogy a hosszabb úton mehessen, az erdőn át, ahol a kis patak folyik. Itt mindig megáll reggelente, hogy a madárcsicsergés glóriájában kicsit nézegethesse magát. Ma viszont, mikor a patakba nézett... Nagyon csúnya lett. Igazából nem tudta volna megmondani, pontosan mi változott, csak azt tudta, hogy hirtelen nagyon csúnya lett. Először el sem akarta hinni. Próbálta a haját igazgatni, de akárhogy simogatta is, nem állt jól. Próbált mosolyogni, de hirtelen olyan összevissza lett a fogsora. Megijedt a látványtól. Belecsapott a patakba, hogy elkergesse ezt a szörnyű víziót, és kis lábain végigfutotta a távot az iskoláig.
Úgy tűnt odabent senki nem vette észre a változást. Barátnői odajöttek hozzá, nevetgéltek mint mindig. Pajtásaival is jókat fogócskázott szünetben. Mosolyára továbbra is mosoly volt a válasz, mindenkitől. Már majdnem el is feledte a reggel látottakat, amikor is egy ablakban meglátta a tükörképét, ami ha lehet még szörnyebben festett, mint reggel. Gyorsan elkapta tekintetét az ablakról, de a szörnyű látvány újra és újra odavonzotta tekintetét.
Mikor véget ért az iskola, lógó orral bandukolt haza. Szalmát dobott a tehénnek, a macskát is megsimogatta, de csak úgy fél szívvel, megszokásból. Szülei is látták, hogy rossz kedve van, ami nem igen fordult elő eddig. Meg is kérdezték, mi nyomja édes lányuk szívét.
- Csúnya vagyok én anyu? - kérdezte a lány. Szülei teljesen összezavarodtak, hisz sok mindenre számítottak, de erre nem. Faggatni kezdték hát, hogy kitől hallotta ezt a nyilvánvaló sületlenséget. De a lányka mindenre csak a fejét rázta, nem, nem az osztálytársai mondták, nem nem is a tanító, sem senki más, ő maga látta két szemével először a patakban majd az osztályterem ablakában is, és semmi kétség, egyik pillanatról a másikra megcsúnyult. Szülei bárhogy nézték, bárhogy vizsgálták, de csak ugyan azt a szépségesen szeretett lányukat látták maguk előtt. Az egyetlen változás, hogy a lányka makacsul a földet nézte lehajtott fejjel, vállai beestek, háta meggörbült, örömteli ragyogása megkopott. Mit sem tudtak ők a távoli irigy gonosz varázslatáról, így tenni sem tudtak ellene, csak bizonygatták lányuknak, hogy ugyan olyan szép mint mindig. De persze hasztalanul, hisz a lányka úgy látta, hogy szüleiből csak a szeretet beszél. Ő látta az igazságot átkozott türeiben.

Így jött fagyra tavasz és tavaszra fagy, a lányka szíve meg egyre inkább magába zárkózott. Ó kedves volt ő mindenkivel továbbra is, mint annak előtte, hisz ezt diktálta az illem, de ez már nem is volt több annál. Cseperedett, lassan fiatal nővé érett. Az a meseszép rózsabimbó, ami eddig csak egy önmagában csodálatos ígéret volt, lassan szirmait bontotta. A vörös ezer árnyalata kacérkodott a Napsugárral, aki bódulat illatát csalta ki belőle.
Csak a lányka szeme volt vak erre a játékra, és az ő orra volt bedugulva a gonosz varázslat miatt. A fiatal legényeket viszont a lány szépsége bűvölte meg. Sorra érkeztek az udvarlók, de egyikük sem bírta sokáig a lány mellett. Az ugyanis addigra mindenki mást szebbnek látott önmagánál, sorscsapásként gondolva magára a fiúk szívében, akik valami botrányos tévedés folytán épp belé szerettek. Így - csakis az ő érdekükben - igyekezett kijavítani ebbéli tévedésüket, és jobb belátásra téríteni udvarlóit. Hát azok könnyen jöttek könnyen mentek.

Volt azonban egy legény, aki nagyon ragaszkodott a lányhoz. Hiába küldözgette, hiába mondott vagy tett bármit, ő csak visszajött. A lány mélyen magában örült ennek, mert ez a fiú tetszett neki a sokból, de épp ezért őt menesztette leginkább. Mégis magában nagyon elszomorodott, mikor hírét vette, hogy a fiú valóban menni készül. No nem jószántából, hanem mert legénysorba érett, s mesterséget kell tanulnia. Hát ez a fiú fogékony volt a Lélek nyelvére, így varázslóinasnak szegődött. Indulása napján a lány fekete ruhát öltött magára, s csipkekendőt szorongatott, hogy azzal búcsúztassa. A legény vígasztalhatatlan arccal nyújtott át még utolján szíve kedvesének egy kis fadobozkát. Elmondta, hogy abba belevarázsolta minden mosolyát, s kéri a lányt, hogy őrizze meg neki, s okozzon vidámságot szomorú óráiban, addig a hét kerek esztendeig, míg ő távol van tanulni az életet. A lány arcán egy pillanatra régi mosolya villant fel ekkora ajándék és ígéret hallatán. Ezt a bársonymeleget adta a fiúnak útravalóul.

Fel is kerekedett a legény, heteken át vándorolt, csizmáit is egész elkoptatta míg felért Meseország fővárosába. Hisz úgy hallotta, hogy itt él a legnagyobb varázslómester, s ő a csakis a legjobbtól akart tanulni. Nem kellett sokáig keresgélnie, hamar rálelt a Fátylazott Hölgy palotájára, s kopogtatott is a mágus ajtaján. Behívzák, hellyel kínálták, ő előadta sorra, hogy kinek fia-borja, s hogy bizony inaskodni szeretne. Az öreg varázsló jól tudta, hogy nem az észben vagy az akaratban, hanem szívben terem a jó mágus, így mint minden jelentkezőt, őt is egy találóskérdés elé állította:
- Mi az: Ha odaadsz másnak, csak több leszek neked, de ha magadnak tartasz, nálad nem lelek helyet?
A legénynek eszébe jutott messze földön kedvese, s hamar mondta is a választ: “A Szeretet”. A varázsló örül, azonmód oltalmába fogadta a jószívű, ámde mosolytalan legényt. Kemény munkában teltek az évek, sokat dolgoztak, sokat tanultak a végén már már egyenlő félként vállt vállnak vetve. Egy hónappal a szolgálata vége előtt az öreg varázsló csak nem bírta tovább, és egy hideg téli estén megkérdezte, hogy az miért nem mosolyog soha. Erre az ifjú, mert már igencsak megszerette vén mesterét elmondta a történetet, hogy őt bizony messze földön várja meseszép kedvese, ki folyton folyvást csak szomorú, mert a a rútnál is rútabbnak látja magát. Pedig épphogy a leggyöngyebb teremtés, kit valaha Isten mérhetetlen jókedvében megálmodott. És hogy ő épp ezért egy faládikában otthagyta az összes mosolyát, mert csak az vert visszhangot a lány lelkében már évek óta. Az őszinte fájdalmat érezvén az öreg varázsló mélységesen elszégyellte magát, hiszen tudta ő, hogy miért szomorú az a leány. Igen nyomta már szívét régi bűne, és mert jót akart szeretett tanítványának, meggyónta neki, mit is tett Úrnője parancsára régesrégen már. Az ifjú nagy haragra gerjedt ennek hallatán, hamar össze is pakolta kevés holmiját, és úgy ahogy egy szál gatyában a tél közepén kilépett a szolgálatból. Dohogva és elkeseredetten járkálta a főváros utcáit, becsapva érezte magát. Az ő kedves mestere, az ő öreg tanítója... De eszes legény volt, kisvártatva megnyugodott, s azon kezdte törni fejét, miképp vethetne véget a szerelmét sújtó átoknak. Hamar eszébe jutott, hogy épp ezévben rendezik meg a szokásos háromévenkénti hárompróbát. Ki ezen győzedelmeskedik, annak egy kívánságát a Bús Úrnő teljesíti. Eddig nem hiányzott semmije, nem is gondolt a versennyel, de most szent céljául tűzte ki, hogy versenyez, győz, s leszedeti az átkot szíve választottjáról. Hamar fel is íratta magát az indulók közé, s edzeni kezdett.

Nemsoká el is érkezett a verseny napja. Egy hatalmas tisztáson állították fel a nézőteret.  A versenyzők fejet hajtottak, a közönség elnémult, mikor a Fátylazott Hölgy megjelent, hogy ismertesse a első feladatot. Síri csöndbe lehellte bele szavait, még a finom harmatvirágfátyol sem rebbent meg, mi arcát takarta. Az idei első feladat nehéznek ígérkezett. Az erdőben élő hatalmas sárkány kincseiből kellett hozni egy darab drágakövet. Volt aki erővel, volt aki csellel vágott a feladatnak. Sorra hullottak el a vitézebbnél vitézebb harcosok, kik nyílt színen vagy fondorlattal a sárkány ellen mentek. Az ifjú máguslegény inkább sietve fölment a hegyekbe, és egy hatalmas bazaltsziklát görgetett le onnan. Kért egy nagy kalapácsot, s azzal apró darabokra zúzta. Egy halott lovag páncéljába hordta őket, s nagy tüzet rakott alá. A tűztől a bazalt megolvadt, s lávaként hortyogott fortyogott furcsa edényében. Ekkor mágikus szelet kavart, s a fővő láva illatát a barlangba fútta. A sárkány, megérezvén az ínycsiklandó illatot nem bírt ellenállni, kijött barlangjából, hogy falatozzon egy jót. A bazaltláva-leves ugyanis a sárkányok kedvenc eledele. Így a fiatal legény épen és sértetlenül be tudott sétálni a sárkány barlangjába, zsebretette a legnagyobbik gyémántot, s visszabaktatott vele a Fátyolozott Hölgyhöz. Mindenki tapsolt és felállva éltette a leleményes ifjút. A nézők közt háttul megbújt az öreg varázsló is, atyai szíve dagadt  büszkeségtől. Éjszaka a legény csendben visszaosont a barlanghoz és letette előtte a drágakövet...

Nagyon kevesen indultak neki a második feladatnak, és még sokan ki is szálltak, amikor meghallották, hogy mi az. A második feladat ugyanis egy talány volt: Egy egész nagy hegyet kellett egy kézben elhozni. Két napig gondolkodott a megoldáson a varázslólegény is, hiszen akkora mágia nincs, ami ilyen erőssé tehetné. Aztán eszébe jutott a megoldás. Gyorshátú paripán száguldott hét napon s hét éjen át, míg az óriások világába nem ért. Ott felszedett a földről egy icikepicike kis magocskát, és már sietett is vissza a viadal helyszínére. Mindenki szeme láttára elültette a magot a határban. Az Lélek Nyelvén megsúgta neki, hogy várja a mennyei napsugár s a friss zápor. Erre a mag egyszeribe szárba szökkent, az égig nyúló óriásfa kerekedett belőle egy szempillantás alatt. És ahogy az a fákkal történni szokott, megöregedett, hatalmas szénheggyé vált a város határában. Száz esztendeig azzal fűtött az egész környék. Hatalmas lelkesedés és kitörő öröm fogadta a legény újabb bravúros mutatványát.

A harmadik feladat  tűnt a legegyszerűbbnek. Bele kellett nézni az Igazság Tükrébe. Ki ezt ép ésszel túléli, az győztesnek nyilvánítják. Az előző két forduló kevély és erős akaratú győztesei fitymálva léptek a tükör elé, hogy önnön fényükben tündököljenek. Mindegyik holtan esett össze lelke igazi látványától. Félt is nagyon a varázslóinas a tükörtől, jobban mint a sárkánytól, jobban mint az óriásoktól, de megacélozta a szívét és belenézett. Onnan a lányka bársonymelege nézett vissza rá. Úgy tetszett elveszik ebben az érzésben, soha többé elő se kerül az idők végezetéig. Olyan jó volt ott, hogy sosem akart szabadulni a rég vágyott melegtől. De csak menni kellett. Majd szíve szakadt meg, ahogy elfordult az Igazság Tükrétől. Megrendült arcán könnycseppek csorogtak, ahogy a néma tömegben a Fátylazott Hölgyhöz sétált.
- Mi hát a kívánságod, bajnokom?
- Inkább négyszemközt mondanám el, ha nem haragszol úrnőm!
Így elkezdődött a Viadalom utáni Vigasság. Zene szólt, sülő malac illata szállt a levegőben, mindenki feledte dolgos életét, hogy az örömnek áldozzon pár órácskát abból, mit az égiek a gondjára bíztak.
A palota egy sötét termében audencia zajlott. A varázslótanonc elmondta ki ő, mi járatban, és hogy az ő szívszerelmét az Úrnő átka sújtja, mely az ő  és körötte élők életét is felhőssé teszi. Márpedig ő azt a lány magánál is jobban szeretni, így a kérése csak az, hogy az átok feloldassék. Gondolkodóba esett a Bús Úrnő, de nem sokáig gondolkodott. Az ígéret szép szó,s ha betartják úgy a jó. Hazamenesztette a legényt, s megígérte, hogy mire kedveséhez ér, azon nem ül átok többé. Emellé befogatott neki hat szekér aranyat is, annyira meghatotta a fiú önzetlen kérése. Így indult a menet vissza a kis faluba, ahol már ünnepséggel várták őt. Mert a Fátylazott Hölgy állta szavát, s emulasztatta az átkot a lányka fejéről. Így régi ismerősként költözött vissza az öröm a falu egészébe, s a lányka a szíve mélyén tudta, hogy ezt messzi kedvesének köszönheti, és annak hazatértét jelzi a csoda. Mezítláb szaladt a szekér elé, s ölelte, csókolta megemberesedett kedvesét, ahol csak érte. Hét év nagyon hosszú idő szerelmesek közt, bőven akadt mit pótolniuk. A lányka elővette szíve alól a kis dobozkát, melyet azóta is ott hordott, s visszaadta a fiatalember mosolyát. Ott helyben megülték a kézfogót, vendég volt a falu apraja-nagyja, de még a szomszéd falvak is.Hét napon és hét éjen át tartott a lakodalom, s az ifjú pár olyan szépen tündökölt szerelmében, hogy még a legöregebb és legházsártosabb házasok is régi érzelmeikkel néztek egymásra abban a pár napban.

Egyszer a lány kifaggatta férjét, hogy ugyan merre járt, mit látott a világból, s miféle kalandok estek meg vele. Az meg mindent elmesélt töviről hegyire, ahogy volt. Figyelmesen hallgatott a lány, még kukoricát fosztani is elfelejtett közben, annyira lebilincselte a történet. Mikor mindent végighallgatott, könyörgőre fogta, hogy feltétlen menjenek el a nagyvárosba, s keressék meg ezt a Hölgyet meg ezt a a varázslót. A legény ha akart volna se tudott volna nemet mondani szeretett feleségének, de nem is akart. Befogattak hát a kocsiba, s felhajtottak a városba. Ott egyenesen a palotához mentek. A lány nagy lendülettel rohant végig az épületen, nyitogatta az ablakokat, tépdeste a függönyöket, szélesre tárta a kapukat. Sok sok év után most először látta napfény az öreg folyosókat. Már a háznép is elfelejtette, milyen csodás festmények lógnak a falakon, így most ha hunyorogva is, de ámultak az elfeledett szépségen. A leány pedig betört az Hölgy szobájába, lerángatta róla harmatvirág-fátylát, s húzta, húzta ki a fényre. Közben mondta:
- Én vagyok a lány, akit oly sok éve megátkoztattál hiúságból és félelemből. Semmi okod nem volt rá, hogy félj tőlem, nem vágytam a koronádra. Megvoltam a magam egyszerű életében, egyszerű örömeimmel, boldogságban. De te úgy döntöttél, felettem állsz, s rendelkezhetsz életemmel. Senki nem rendelkezhet más élete felett, csak Isten, s Ő azért Isten, mert nem rendelkezik felette! - Ekkor már a város főterén jártak, hatalmas tömeg kíséretében. Két ekkora szépséget még a világ nem látott egymás mellett. Ám a lány csak mondta a magáét.
- Mindennek ellenére szeretném, hogy tudd, nem haragszom rád ezekért. Azért haragszom rád, mert a szépséged ajándékát áruba bocsátottad, majd megtagadtad az emberektől. Oly sok örömet lehet szépséggel mások életébe lopni, s te fukarkodtál ezen. Nem csoda, hogy lelked megcsúnyult. De változni sose késő. Gyere inkább velem a kis faluba, s lakjál minálunk. Öregségedre megtanítalak élni. Sokkal szebb leszel tőle, ha nem is a bőrödön, ami ellen mit sem tehetsz, mert az idő feletted álló úr - Ezt a szónoklatot halva a férje igen elszégyellte magát, mert ő még haragot őrzött szívében mestere iránt. Gyorsan kikereste őt a bámész tömegben, s elnézést kért tőle. Apa és fiaként borultak egymásra, s sírták mit szavakkal már elmondani nem lehetett. így esett meg, hogy végül mind a négyen a faluba költöztek, s boldogan éltek, míg meg nem haltak.